A Turán 2001. évi 4. számában megjelent írásomban rámutattam arra, hogy a tarnukuolg mezei ütközet lokali-zálása miért fontos. Ez adja ugyanis a kulcsot a kezünkbe Attila és sok más hun főember sírjának kereséséhez: ahol a csata zajlott, attól a helytől nem messze, a bálványkőnél, kőszobornál, kőmedrű völgyben, esetleg fülkés kősziklák-nál (Kewe Oza, Cuwe Azoa, Keueoza stb.) kell lenni Attila sírjának – nem pedig a hunok egyik alföldi „táborvá-rosának” környékén, ahogy sokan vélekednek!
„S eltemették őt a föntebb említett helyen, Béla, Kadocsa s a többi kapitányok mellé.” – írja Kézai Etele teme-téséről. Induljunk el ezen a nyomon, annak ellenére, hogy Bakay Kornél úgy véli: Attila sírját nem itt, a Kárpát-medencében kell keresni, hanem a többi hun nagykirály temetkezőhelyén, a hun birodalom központi (?) területein, a királyi temetőkben (?), messze keleten. ¹
Induljunk el ezen a nyomon annak ellenére, hogy Bóna István A hunok és nagykirályaik című könyvében erről a kérdéskörről azt írja: „Attila sírja természetesen megtalálható, mint minden, amit valaha földbe rejtettek. De nem kereshető. Képzeljünk el egy igazán nagyméretű sírt, akkorát, amelybe a sok-sok drágaság kényelmesen elfért. Akár egy egész szobányit. Egyetlen hektáron 500 ilyen nagy sír férne el, egy négyzetkilométeren már 50 000. Mivel a hunok táborvárosáról, amelynek közelebbi vagy távolabbi környékén Attilát eltemették, egyelőre csak annyit sejthe-tünk, hogy a Temestől északra, a Köröstől pedig délre feküdt valahol a Tiszántúlon, Attilát pedig valószínűleg a Duna-Tisza közének keleti felében temették el, legalább 20 000 km2 jöhet számításba. Ezen - nem tévedés! - 1 milliárd Attila-sír képzelhető el. Könnyebb a tűt a szalmakazalban megtalálni!” ²
Induljunk el annak ellenére, hogy később, a História lapjain megismétli véleményét a sír keresésének remény-telenségéről: „Ma már képesek vagyunk sok mindenre: légifotózással telepeket, falvakat, római erődöket, villákat, középkori templomokat, sőt temetőket tudunk feltérképezni, mielőtt egyetlen kapavágásra sor kerülne. Magányos sír esetében viszont ez a módszer reménytelen. Mi a garancia arra, hogy amit a levegőben Attila sírjának látunk, az a földön valójában nem egy krumplisverem? Az ország, de legalábbis a Dél-Alföld összes krumplisvermét fel kellene tárnunk (visszamenőleg 300 évre, amióta krumpli van – a jégvermekről nem is szólva) ahhoz, hogy esetleg ered-ményre jussunk!”³
Attila, Atila, Etele neve egyébként „nem gót szó, és nem atyácskát jelent – ahogy sokáig hitték, hiszen elkép-zelhetetlen, hogy egy hatalmas, hódító nép hadvezér-uralkodója a leigázott kisszámú gótoktól nevet fogadott volna el. A véletlen egyezés a gót »attala« – atyácska szóval ugyan megvolt, de ez a hunokat kevéssé érdekelte. Az ótö-rök »ätil« vagy »itil« szó azt jelenti, hogy »ragyogó, fényes, fenséges« – ebből képezték egész egyszerűen az »Atilä« (Itile) tulajdonnevet. Az Atil (Itil) névvel folyókat is jelöltek, pl. a Volgát, szintén »ragyogó« jelentéssel.” 4
Attila – e ragyogó, fényességes, fenséges uralkodó – haláláról és az azt követő végtisztességről – nem pedig a temetésről! – az esemény után száz évvel író alán-gót származású Jordanesnél maradt fenn tudósítás: „Attila holt-testét az alföldi táborváros közepén vagy a város előtti mező közepén, selyemsátorban ravatalozták fel. A látvány csodálatos és ünnepélyes volt. Az egész hun nép legkiválóbb lovasai nyargalták körbe-körbe a ravatalt és az elhunyt tetteiről gyászdalt énekeltek... Miután a gyászénekkel elsiratták, sírhalma fölött, ahogy ők nevezik, stravát tartottak nagy evés-ivással... (Postquam talibus lamentis est defletus, stravam super tumulum eius... A strava egyesek szerint halotti tort, mások szerint halomba rakott zsákmányt, máglyát, halotti áldozatot jelent.) Éjszaka pedig titokban földbe rejtették (temették) a holttestet.” (Jordanes, Getica XLIX. 256-258.) ...noctuque secreto cadaver terra reconditum copercula... „Ezután a kiválasztott szolgahad és kíséret útnak indult a koporsóval arra az ismeretlen helyre, ahová... keleti szokás szerint el kellett rejteniök a földi maradványokat, hogy kegyeletsértő rablók és az ellenség ne akadjon reá.” 5
„Koporsóját először arannyal, majd ezüsttel, végül vassal borították, ezzel jelképezve, hogy a leghatalmasabb uralkodónak minden kijár: a vas, mivel népeket győzött le, az arany és az ezüst, mert mindkét birodalom ékességét elnyerte. Idetemették (melléhelyezték) az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket, drágakövektől ragyogó lószerszámo-kat, és különböző méltóságjelvényeket, amelyek a fejedelmi pompát ékesítik.Azért pedig, hogy az emberek kíváncsi-ságát e sok drága kincstől távol tartsák, a sírt készítő embereket iszonyatos bérként, irgalmatlanul legyilkolták. Így ragadta magához a hirtelen halál a temetettel a temetőket egyaránt.” (Jordanes, Getica XLIX. 258.)
A temetés módjáról, mikéntjéről különböző elképzelések láttak napvilágot. Az egyik felfogás szerint szkíta szokás szerint halmot emeltek sírja fölé. 6 „Miképp... hányják fel azután a sírra a földet s alakítják fölébe a dombot a rá állított kövekkel, melyet a húnhalmok századokon át mutatnak; sokszor ezek felett még a sírhalom tete-jébe állított kő vagy halmozott kövek helyébe szobor vagy ház is emeltetett, mint a krónika Keve s a hún vezérek sírjánál tudja...” 7Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című munkájában megemlít egy másféle hagyományt, regét, amely szerint „Attila is kincseivel a leeresztett Duna medrébe ásatik el, s a víz fölébe eresztetik, hogy kincseihez ki sem férhessen”. 8 A folyómederbe temetésnek (Duna, Tisza, Maros, Körös) számos képviselője van. 9 A szépirodalomban is ez a felfogás terjedt el, gondoljunk Petőfi Sándorra, Jókai Mórra, Gárdonyi Gézára. E gondolat alapja minden bi-zonnyal a Jordanes Getica-jában található történet, ami a vizigót Alarich temetését beszéli el. Eszerint ugyanis Alarich sírját Dél-Itáliában a Busentus folyó medrébe rejtik el 410-ben, egy hadjárat közben...
„Scytha módon” – írja Kézai a hun előkelők temetéséről. „Scytha szokás szerint” – olvashatjuk a Képes Kró-nikában Keve kapitány és társainak temetéséről. A „szkíta típusú” ősi sztyeppei temetkezési módnak a legfőbb jel-lemvonása a sírhalom (kurgán, tumulus) és emberáldozat együttese! Attila hunjainak, az európai hunoknak az ősei a hiung-nuk (Ligeti Lajos, Szász Béla) – habár Vásáry István szerint „Maotun és Attila népe közé történetileg semmi-képpen sem lehet egyenlőségjelet tenni” 10 – akik egyébként a török nyelvű hun törzsszövetség vezértörzseként a keletiráni, szaka típusú nyelvet beszélték. Eme ázsiai hunok egyik vezérének vagy uralkodójának szkíta típusú te-metkezési módjáról Kr.e. 90 körül kínai forrás (Si-ki, 110. fejezet) tudósít: az uralkodó tetemét – arany és ezüst kin-cseivel egyetemben – kettős koporsóba helyezték, s mellé temették hű embereit és asszonyait, akik elkísérték őt a túlvilági útjára.11 E hagyomány folytatásaként a türköknél (akik a kínai források szerint a hiung-nuk leszármazottjai) továbbél e temetési rítus, amely a másvilág erőteljes képzetén alapul. A nyugati türk Ištemi (kínai forrásokban: Si-tien-mi, Sze-ti-mi, görög feljegyzésekben: Szizaboulosz) kagán 576 évi halotti szertartásán négy foglyot öltek meg, hogy az elhunytat, mintegy annak hírnökeként, lovaival, kincseivel elkísérjék a halálon túli világba – tudósít Menandrosz. 634-ben Ili kagán tetemét elégették, sírja fölé dombot emeltek, aminek oldalába beletemették a kagánt másvilági útjára öngyilkos áldozatként követő barátját és rokonát. Kül-tegin türk uralkodó sírpalotájában (mauzóleumában) csak az elhunyt szobormása volt megtalálható, a tetemét (vagy hamvait) másütt, a hagyományok előírásának megfelelően ismeretlen helyen, rejtve temették el, hogy megóvják minden ártalomtól. A sírfigura megjelenése az emberáldozat elhalványulását jelenti, idővel az emberáldozatok helyett a sírokba vagy sírhalmokra kőből, agyagból, fából készült figurát (képet, faragott bálványt) helyeztek. Képes Krónika: „...egy kőszobrot is emeltek ott, s azt a helyet, illetve vidé-ket Kewe Ozának nevezték el.”
„Az 576. uralkodói temetés ... jól beleillik azoknak a királytemetkezéseknek a sorába, amelyeknek részletei is-mertek az i.sz. I. századi japán szigetek »régi sír« (ko-fun) kultúrájától Attila hun király mesés temetéséig; vagy az i.e. II. évezred végi, Sang-kori Kína uralkodói sírjaitól egészen a legújabb idők magyarországi »Attila sírja«-hagyományáig. Ha végigtekintünk ezen az Eurázsia-szerte ismert temetési hagyományon, a türk uralkodó 576. évi temetése erre a »szkíta típusúnak« nevezhető temetkezési formára emlékeztet...” 12
A sajátos történeti társadalmi, etnikai és kulturális hátterű szkíta (és hun) temetkezési szokás leghangsúlyo-sabb motívuma a temetkezési hely rejtettsége – legalábbis a vezető réteg esetében. Keleti szokás szerint a köznép számára ismeretlen helyen, rejtve kellett eltemetni a hun nagykirályt is. Rejtve, de nem jelöletlen sírba. A „krumplisve-rem méretű sírt” magába foglaló sírkamra fölé emelt sírépítmény (halom) – vagy annak lassan elenyésző maradvá-nya – ma is megtalálható, érdemes keresni. (Nem azért, hogy régészetileg feltárjuk.)
Előző írásomban krónikás adatok elemzése révén a Tarna folyócska egyik völgyszakaszára irányítottam a fi-gyelmet – egy szkíta-hun temetkezési övezet, szakrális vidék hajdanvolt létezését illetően. Érdemes szétnézni a helyszínen is. Siroktól nem messze, a siroki vár sziklába faragott folyosóinak északi ablakaiból jól látható, de a folyó-völgy mégis félreeső pontján, 28 méter relatív szintkülönbséggel emelkedik a völgy síkja fölé a szajlai Nagy-halom (tengerszintfeletti magassága: 187,6 m), amelyhez egy érdekes - mindezidáig nem publikált - Attila-hagyomány fűződik.
Mielőtt ismertetném a történetet, le kell szögezni, hogy a domb természetes eredetű. A geológiai kutatások szerint anyaga az oligocén kiscelli emeletében képződött Kiscelli Agyag Formáció. Ennek a kőzetösszletnek az üde állapotában kékesszürke, szárazon, mállottan sárga színű agyag, agyagmárga és aleurit az uralkodó képződménye, amelybe homokkő, mangános agyag, vulkáni tufa is települt. A felsőkiscellien (33-24 millió évig) ősföldrajzi jellemzője a Magyar Paleogén Medence, melyben az Alpi – Molassz-tengerhez hasonló üledékegyüttes képződött: az euxin fáciesű Tardi Agyagra foraminiferás, epibatiális agyagmárga (ez a Kiscelli Agyag), majd slír formációk (Parádi, Széchenyi Slír) települtek. A vidék uralkodó kőzettípusa egyébként az alsómiocénben (egri és eggenburgi emelet-ben) képződött glaukonitos homokkő, az ún. Pétervásárai Homokkő Formáció. Az Istenmezeje község fölött maga-sodó Noé Szőlője nevű hegyoldal, a bükkszenterzsébeti Nagy-kő, az ivádi Szent-völgy Nagy- és Kis-Lyukas-köve, a bárnai Szer-kő vagy Váraszó környékének hosszú völgyeiben látható kopár meredek sziklafalak anyaga ez a glau-konitos homokkő. Az Ózd-Pétervásárai-dombság vagy más néven Heves-Borsodi-dombság dombjai között kanyargó Tarna folyó vidékének felépítésében az agyag, agyagmárga és a zöld homokkő játszik legnagyobb szerepet.13 A vidék erózió által megformált agyagos homok (apoka vagy slír) – homokkőkopárai lenyűgöző látványt nyújtanak (lásd: aszó elnevezések).
Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a domb mesterséges alakítású. A geomorfológia tudománya nem ad ma-gyarázatot a Tarna folyó völgyét övező dombvonulattól elütő, azzal kapcsolatban nem álló, szabályos (enyhén nyúj-tott ellipszis alapú) kúp alakú felszínforma képződésére! Ilyen különálló, a völgytalp síkja fölé magasodó felszínformá-ra - ami nem tekinthető sem ún. korráziós piramisnak, sem pedig suvadással létrejött képződménynek, mert itt hi-ányzik az ezek keletkezéséhez szükséges nagy reliefenergiájú tönkperem, meredek lejtő - van más példa is: a Tar-nába ömlő Leleszi-patak völgyében bújik meg a Pósvár. Ezt a dombot a középkorban megerősítették, az erődítés sánc-árka még ma is jól látható.14
A várat 1997. április 3-án mértük fel Nováki Gyulával, ekkor jártunk a szajlai Nagy-halomnál is. A Kossuth utcá-ban lakó Csabai Jánosné (született Tulák Margit) 93 éves nénike így búcsúzott tőlünk: „Mikor ássák már ki Attilát?” Margit néni apósának a nagyapja volt Csabai Pál, a táltos, akiről az alábbi, 1949-ben kelt levél szól. Részlet a doku-mentumból:
„Kedves Nóri Öcsém!
Elsősorban szeretettel üdvözlöm édesanyádat, az én drága jó Marcsó nővéremet, apádat, kedves só-goromat és téged kedves feleségeddel együtt. Sok-sok év óta nem írtam hozzátok, nem szeretet hiánya mi-att, de mert tollal sehogy, ironnal is alig tudok írni. Ez a sebesülésemmel járó ... mérgezés következménye és nem írásiszony, mint Józsi bátyád nevezi; azonban most írok. Talán ez lesz utolsó írásom legkedvesebb testvéremhez és családjához. A régi igaz érzéssel, ragaszkodó szeretettel kívánok mindannyiótoknak hosz-szú életre szóló, megelégedéssel teli életet.
Most rátérek kedves emlékeim ismertetésére. Négy éves voltam, amikor a külső portai szomszédunk-kal, Csabai Pál 80 éven felüli öregapóval megismerkedtem. Ez a külső portai rakodóhely volt a kedvenc ját-szóhelyem és remegő félelemmel telített kíváncsiság vonzott a falu népe által (nevezett) Csabaiék papja a »táltos«-hoz. (Ennek öccse vőül ment Terpesre (?) egy családhoz, erről ennyit tudok.) Nagy tudású ember volt, embert, állatot gyógyított, édesapámmal és a papokkal latinul beszélt, melyet szótárból gyakorlat útján tanult meg. Engem magához édesgetett, s amíg élt, 2 és fél éven át Hun és Ősmagyar történetekkel tömte a buksimat. Te Zsultár, ide hallgass! - kezdte. Röviden: Attilhu (Attila) meghalt, a főemberek kerestek egy nem lakott helyet, hol a drága tetemet eltemették. Csaba királyfi, kinek még anyja élt, a két bátyjáé nem, a mostani Szajla helyén találta meg az alkalmas helyet, őserdők között kis patak mentén, azon a síkon, melyet a Tar-lil-na (?) vagyis a mai Tarna folyó csinált magának. Itt letették a drága testet, lovát, fegyvereit, drágaságait és »a holdnak háromszori megújulása idején« a 300 rabszolga nagy halmot hordott rá a mellette lévő hegyből. Rajza mellékelve. A rabszolgákra felügyelt a főtáltos fegyveres szolgáival, Csaba királyfi fegyvereseivel a siroki két Várhegy mögött várt. – Rajz. – A halom elkészülte után a főtáltos egy fehér és egy fekete lovat áldozott Hadúrnak és Ármánynak, itt »dalla« utolsót az »áldóát« kövön. – Az akkori öreg szajlaiak áldókő-nek nevezték, apánk rácfalusi földje mellett feküdt, alatta forrás bugyogott s, ez a rácfalusi kenderáztatókat táplálta. – Azután a főtáltos – a nevére nem emlékszem – a rabszolgákat átvezette a két Várhegy mögé, hol nagy zomotort tartottak, mely után Csaba királyfi főembere, Zubokán vagy Kubán a rabszolgákat »nyílközé vevén rendre megöleté«. Velök hala a főtáltos is, látva ezt Zubokán kardjába dőle, hogy ne maradjon látója a helynek.” Csaba királyfi leghűbb embereit a mai Sirok helyén hagyta, hogy a halmot őrizzék. Az öreg Csabai állítólag ezek utódja, s amikor Országh Balázs Mátyás királytól ezt a területet birtokul kapta, Csabaiék átköl-töztek a halom mellé, ami lakatlan hely volt.
A Csabaiak és a Bárcaiak 1880 évi és talán utóbbiak mai lakóhelye fölötti hegyoldalban bújtak meg. Ezt a helyet talán még ma is Csu-táj néven ismerik. Ez az elnevezés Csabai szerint ősmagyarul 'zárthely' vagy 'búvóhely', míg a Tár-na kitárt vagy nyitott helyet jelent.
Magyarázat: Sirok és Szajla lakóit Országh Balázs telepítette, utóbbiba tótokat. Így a határrészek is tó-tul neveztettek el: pl. Borzsa, Greger, Dolina, Kopenya stb. Halom, Áldókő, Dalla stb. magyar: Bárcai és Csa-bai voltak egyedüli magyarok. Bárcai Pál szerint Csabaiék az 1700-as évek elején még az ősi hiten voltak és – az volt a parancs – vagy megkeresztelkednek vagy ciherén égettetnek meg. Csabai megmutatta nekem a nyilat, tegezt, csakánt, szúette öreg dolgokat, megmagyarázta mi az a boldoganyafája. Ez a mestergerendát alátámasztó gyámoszlop. Átvitt értelemben boldogasszony, boldoganya ereje tartja fenn a világot... Az 1896-os generál katonai térkép szerint a siroki két Várhegy mögötti völgy és az ezt záró félkör alakú domb Halá-szó-völgy és Halászó-hely néven van felvéve. Ezeket az én gyerekkoromban Halászó völgynek és Halászó hegynek nevezték. Itt történt Csabai szerint a rabszolgák lenyilazása. Siroknak neve sirató, sírok-ból ered és Szajla neve sajna volt. Volt, hogy volt, az öreg Csabai Pál okos ember volt, hogy ezen adottságokat az ősi-ségből származtatja.
Egri diák koromban felmértem a szajlai Nagyhalom területét, alapterületére már nem emlékszem, ma-gassága 45 m. Ennyit számolt egri jogakadémiai tanár Kandra Kabos úr, kinek minden idevonatkozó ada-tot átadtam. Ő 1894 nyarán kijött hozzánk, összejártuk adataim helyét, s azt mondta: Hinnem kell, mert nem találok okot a kételkedésre. Megnéztük a Szederjes-tetőről balfelé, délre a Nagykő területét, találtunk jó 3 cm vastagságú akkora tálat, mint egy kerék, négy darabra törve. Alig bírtam haza cipelni. Ezekről írt egy tudo-mányos folyóiratba egy nagy cikket. Nekem is megküldte, dehát valakinek kölcsönadva elveszett. Ő serken-tett, képezzem magam, s amennyire lehetett, próbálkoztam vele.
1911-ben a Budapesti Hírlapban olvastam, hogy dr. Edvi Illés Aladár és dr. Csánky Dezső vezetésével Wienerneustadt (Bécsújhely) mellett Attila, esetleg Árpád sírja után kutatnak. Feljegyzéseim, Csabai hagyo-mányai és az időközben szerzett adatok alapján ennek lehetetlenségét próbáltam bizonyítani a Budapesti Hírlap útján. Cikkeim megjelentetése után dr. Csallány Gábor a szentesi múzeum igazgatója igazat adott azon állításomnak, hogy a népvándorlás idején elhalt fejedelmek nagy értékekkel telített sírját nem helyezték a vándorlások útvonalára, sőt nagyon is elrejtették, mert amint írtam is, a vándorló nemzetek erősen hitték: jaj annak a nemzetnek, amelynek elhalt fejedelme sírját ellenséges hadak feldúlják! Ez hagyomány volt, amit minden nemzet betartott. Kérdezem, van-e tudomásunk az időbeli ismert királyok, fejedelmek sírjai helyéről? Kivéve a görög, római és frank királyokét.
Ezen közleményeknek a Budapesti Hírlap adott helyet. A bécsújhelyi kutatás még tartott, s a vezetői úgy Csallányt, mint engem alaposan lekaptak. Csallányt azért, mert Attila sírját Szentes mellett a Tisza part-ján lenni állította, engem pedig, hogyan mertem ilyen nagy tudású urakkal kikezdeni. 1912. októberében átfúrták a bécsújhelyi dombot és találtak egy üreget, közepén jókora vörhenyeges folttal, melyet rozsdafolt-nak véltek, egyebet semmit. Ekkor leereszkedtek hozzám, találkára hívtak dr. Varjú irodájába a múzeum tör-ténelmi osztálya igazgatójához. Ez 1913. júniusában történt. Jól elkészített rajzokat vittem magammal, de sem ezeken, sem előző cikkeimben a hely felismeréséhez szükséges helynevek nem voltak megadva. Erre csak az esetben voltam hajlandó, ha a kutatásban, mint meghívott, én is ott leszek. Dr. Varjú ebben nekem adott igazat, így erről írást adtak. Sok huza-vona után kaptunk a Magy. Tud. Társaságtól 800 koronát, a Vall. Közokt. Minisztériumtól 400 koronát azzal, hogy az összeget 1914. augusztus hó végén adják ki. 1914. júliu-sában beütött a krach és Attila vagy Árpád apánk azóta is nyugodtan alszanak. Ha a megfelelő idő elkövet-kezik a szükséges iratokat vagy én vagy Pali fiam átadjuk, most azonban azt sem tudom merre vannak, mert virágvasárnap előtt kőműves és festő dolgozott nálunk, ezután nagy pucolás egy hétig, azután ünnep és vendég, ki tegnap ment el. Az én irataim a padláson vannak, hogy hol magam sem tudom...
A leírtakat emlékezetből adom, mivel csak néhány töredéket találtam feljegyzéseimből, pedig a térké-pek közül a legszükségesebbeket elküldtem volna. Őszintén mondom, semmihez nincs kedvem, nemcsak a múló bajom miatt, de még erős insultus ért a napokban, melyet nehéz elfelejteni...
Ismételten a legjobbakat kívánva szeretettel ölel, csókol mindnyátokat
bátyád és családja
Kecskemét, 1949. május 6.”
Eddig a levél. A lap alján a következő bejegyzést találjuk még:
„Vadassy Norbert recski tanító mutatta ezt a levelet, melynek ez hiteles másolata. Másolta: Galván Károly, muzeológus.
Eger, 1957. július 8.”17
Ez hát a szajlai Nagy-halom regéje, a Jordanesnél olvasható elbeszélés folytatása. Jordanes csupán a ravatalt és a halotti tort (a strava-t) írja le, azaz a köznép előtt zajló gyász-szertartást. Csabai Pál története viszont kibontja azt, amiről a gótok történetírója – és forrása – csak annyit tudott, hogy az éj homályában történt, azaz a hun nagykirály titokban, ismeretlen módon és helyen történő temetését. Attila legkisebb fia és főemberei a Tarna völgyében találták meg azt a megfelelő helyet, ahová elrejthették az elhunyt tetemét és a sírmellékleteket. Háromszáz rabszolga három hónapi munkával építette ki a sírhelyet, emelte, formálta a sírhalmot. Csupán a főtáltos felügyelte fegyveres szolgái élén az építkezést, Csaba katonáival a siroki két Vár-hegytől délre, a mai Halászó nevű réten táborozott. A sírhalom elkészültét követően a főtáltos lóáldozatot mutatott be Hadúrnak és Ármánynak. (Ebben a közlésben a hunok zoroasztrizmusának lenyomatát fedezhetjük fel: Hadúr megfeleltethető Ahura Mazdának (Ohrmazdnak), az iráni mito-lógia és a zoroasztriánus panteon főistenével, Ármány pedig Ahrimannal, a gonoszság főistenével. A jó és a rossz örök párharcából fakadó dualizmus megkövetelte, hogy mindkét főistennek áldozatot mutassanak be egy fehér és egy fekete ló képében: „itt »dalla« utolsót az »áldóát« kövön” Az áldozati kő, oltárkő talán a siroki Vár-hegyhez egy keskeny nyereggel csatlakozó sziklatorony, a faragott tetejű Törökasztal 18 volt.) Ezt követően a főtáltos és fegyveres szolgái a temetkezés helyszínéről átvezették a rabszolgákat a hunok táborhelyére, ahol nagy zomotort tartottak. A halotti tor után a szolgákat mind megölték. A főtáltos és Zubokán fővezér is kardjába dőlt, hogy ne maradjon tanúja a sírhelynek (pontosabban a sírépítmény és a sírhalom szerkezetének, egymáshoz való viszonyának). Csaba királyfi leghűbb emberei maradtak a mai Sirok helyén (a siroki felsővár sziklatömbjébe faragott kazamatáiban), hogy őrizzék a halmot. Az őrzők leszármazottai viselik a Csabai nevet. Szép kerek történet – akár így is lehetett.
A folyómederbe történő temetkezés egyáltalán nem illik bele az itt felvázolt képbe. Hacsak nem úgy, ahogy Born Gergely értelmezi ezt a hagyományt. Szerinte a mítoszok nyelvén arról lehet szó, hogy Attila személye a teme-tést követően hullám-természetűvé lényegül át és él tovább napjainkig. A folyóba temetés és a halomba temetés egymást nem kizáró közlések, hiszen a HaLoM és a HuLLáM szavak egyaránt a szakrális földművelés delej-vonalaira utalnak, valamint arra, hogy Attila a temetést követően egy esszenciálisabb létszintre került annak hullám-természete folytán.19 A tájban jelenlévő erőhatásokra, a mágneses áramlási vonalakra és azok csomópontjaira tör-tént utalás a Turán IV. évfolyamának 4. számában.20
Tradicionális megközelítésből egy meghökkentő, de nagyon elgondolkodtató feltevést fogalmaz meg László András a magyar királyok Szent Koronájával kapcsolatban. Szerinte „a magyar Szent Korona nem készült sehol. Ez Attila legendás sírjában, a hármas koporsóban lehetett, Attilának, a szakrális mágus-királynak feltámadt teste helyén, a királyi hatalom és uralom jelenlétének a lenyomataként, s azt a célt szolgálta, hogy Attila dinasztiájának a királyi urai, Attila népe utódnépének királyai majd ezzel koronázhassák-koronáztathassák meg magukat, s ez legyen majd a keresztény hun-magyar királyok s a majdani új ország koronája.” 21 Merthogy „A taoista mágia beavatási-megvalósítási útjának legmagasabb fokozatai közé tartozik a taoista mágus feltámadása. A kriptába vagy sziklasírba helyezett és biológiai értelemben teljesen halott mágus – a taoisták tanúsága szerint – egy idő múlva eltűnt a sírjából, s a helyén jogar, vagy egy jogar-markolatű kard maradt.” 22 Márpedig a hunok hagyományvilágának, vallásának tao-izmussal való kapcsolata is valószínűsíthető – a zoroasztrizmus mellett. Mindebből az következik, hogy ha Attila teste nem is lesz meg soha, a sírhely az létezik. Méghozzá egy igen jelentős átlényegülési ponton, ami a Kárpát-medence egyik legszentebb helye!
(Ezt a felfogást erősíti Paál Zoltán is Arvisurájában. A palóc néplélekből fakadó nagyfokú érzékenységgel megáldott teremtő-mesélő készségű ózdi gyári munkás látomásos születésű regevilágában, a rovósámáni feljegyzé-seken alapuló ún. Arvisurákban találjuk a következő közléseket: „Peregtől a két Hódos irányában egy tyumen, azaz tízezer lépésre nyugszik Atilla.” Az Arvisura következő oldalán olvasható, hogy a Maros és Tisza összefolyásánál eltemetett Attila sírjának őrzését Ilona 505-ben megszüntette, és ugyanitt Attila hármas koporsójának elszállításáról, vándorlásáról (!), annak keletre történő áthelyezéséről is értesülhetünk: „Most már esedékes volt Atilla hármas kopor-sójának elszállítása… A hármaskoporsó tovább vándorolt Buda utódainak védnöksége alá… Nekese… meghagyta, hogy majd Atilla koporsóit Buda emlékére hozzájuk menekítik, de Urál-Buda után valószínűleg a 12 széki-hun tömény nemzetségeinek központjába kell szállítaniuk.” 23)
A szajlai Nagy-halom tehát - hasonlóan Mátraerdő (Északi-középhegység, Palócföld) más szakrális objektu-maihoz, a kaptárkövekhez, középkori kolostorokhoz, a Leány-várhoz, a Csúnyamunkához, a Makján-várhoz stb. - a fent említett élő-pulzáló-áramló energiarendszer kitüntetett pontján ül. 24
Ez a homokkő domb egy letűnt világ emléke, a róla szóló levél pedig Csabai Pálnak, az utolsó szenthegyinek (sacromontisinak), az Attila-sír és a palóc szellemiség őrzőjének állít emléket. A hun nagykirálynak, de a szkíta népek minden fejedelmének története összefonódott a sacromontisiak sorsával. 25 Ahogyan nem leljük a szentkirályok sírjait, úgy nem találjuk ma már az őrzőket, a szenthegyieket sem. A palóc szellemiség szinte teljesen elsüllyedt. Nem halt ki, nem tűnt el, csupán visszahúzódott, elrejtőzött. Jobb napokra várva. Attila sem halt meg, csupán visszavonult. A szent tájon bármikor találkozhatunk Vele és a többi, idekötődő szent királlyal, a tradíció hordozóival, régmúlt idők tál-tosaival, barboncásaival, bűbájosaival.
„A tündérnép birodalma az út minden szegletén megbúvik. Sok-sok ajtón keresztül eljuthatunk oda: álmon ke-resztül, meditáción át, ősi helyek meglátogatásával, ahol a világok közötti fátylak vékonyabbak, áttetszőbbek, mint másütt.” (John Matthews) Palócföld mágikus földje számos kaput kínál két világ közt, melyek közül egynek megtalá-lásához, kinyitásához talán ezen írás is hozzájárul. A Mátraerdő szent helyeit bármikor felkereshetjük, a kultikus ös-vényeken, zarándokutakon bármikor járhatunk-kelhetünk, de jó ha tudjuk, a kapuk csak bizonyos időpillanatban nyíl-nak meg.
IRODALOM
Bakay Kornél
1997 Őstörténetünk régészeti forrásai I. Miskolc, 1987
Baráz Csaba
2000/a Törökasztal – oltárkő a Tarna völgyében. In. Élő táj. Válogatottírások természetről, térről, terem-tésről. Szerk. Buka László. Debrecen, 2000. 266-274.
2000/b A kaptárkövek fülkéinek koráról, rendeltetéséről és használóiról. Turán III. 3. 72-81.
Báldi Tamás
1983 Magyarországi oligocén és alsómiocén formációk. Akadémia, Budapest 1983.
Bóna István
1993 A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993
1996 Attila sírja. História 1996. 1. szám (Hatházi Gábor interjúja Bóna Istvánnal)
Born Gergely
1996 A láthatatlan halom. Szókimondó 1996. 9.
2000 Előzetes jelentés az 1998. július 20-21-22-ei terepbejárás radiesztéziai méréseiről. In. Élő táj. Válogatottírások természetről, térről, teremtésről. Szerk. Buka László. Debrecen, 2000. 229-232.
2001 Előzetes jelentés az 1998. július 20-21-22-ei terepbejárás radiesztéziai méréseiről. Turán IV. 4. 51-55.
Ecsedy Ildikó
1988 Türk temetési szokások (Kínai források alapján) Ethnográfia 1988. 1. sz. 16-32.
Ipolyi Arnold
1854 Magyar Mythologia. Pest, 1854
Képes Géza
1982 Kőbe vésett eposzok az Orkon és Tola folyók mentén. A magyar őstörténet nyomai. Budapest, 1982
László András
2000 A magyar királyok Szent Koronájáról. In. Kard, kereszt, korona. Tradicionális tanulmányok a ma-gyarságról. Szerk. Baranyi Tibor Imre. Debrecen, 2000. 11-19.
Nagy Géza
1895 A népvándorlás kora. In: A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor I. Budapest 1895.
Nováki Gyula – Baráz Csaba
2000 Őskori és középkori erődített telepek, várak Heves megye Mátrán kívüli területén. Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve XXXVI. 5-46.
Paál Zoltán
1998 Arvisura – Igazszólás. Mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából I-II. Budapest, 1998
Szász Béla
1943 A húnok története. Attila nagykirály. Budapest, 1943
Vásáry István
1993 A régi Belső-Ázsia története. Szeged, 1993
[1] Bakay Kornél 1997. 178.
[2] Bóna István 1993. 190.
[3] Bóna István 1996. 14. Ide kívánkozik egy személyes megjegyzés: a krumplisverem méretű sírgödör víziójával riogatott Makkay János is, aki egy 1997-ben velem készült riporthoz fűzött megjegyzésében a következő számadatokkal érvel az Attila-sír keresésének hiábavalóságát illetően: „…ahhoz, hogy Attila sírját teljes biztonsággal megtaláljuk, fel kellene tárni a Kárpát-medencében az emberiség kezdete, esetünkben legalább a vértesszőlősi telep vagy a Lambrecht Kálmán-barlang embere óta eltemetett minden sírt. Cca. 200 milliót. Azt azonban nem tudjuk, hogy ez a kétszázmillió sír (illetőleg az évtízezredek során belőle megmaradt, mondjuk 130 millió sír, és 70 millió szétroncsolt maradványai) hol fekszik. Ennek a 200 milliónak a megtalálásához így tehát fel kellene tárni a teljes magyar hont, helyesebben az egész Kárpát-medencét, ami az ezermilliárd elméleti sír krumplisverem méretű összes helyét jelenti.” Bóna hasonlata ugyanis nem tréfa – hangsúlyozza Makkay János – mert „egy sírgödör valóban akkora széles, hosszú és mély, mint egy krumplisverem.” (Heves Megyei Nap 1997. Április 5. 11. oldal) Ha vaktában keresünk valamit, akkor valóban reménytelen a feladat, de hát azért van némi különbség egy neve sincs ősember és a hun nagykirály temetkezési helyét illetően. Ez utóbbiról ugyanis hagyományok és krónikás feljegyzések állnak rendelkezésünkre. Igaz ezeket illik nem komolyan venni, sőt kötelező hitelteleníteni...
[4] Képes Géza 1982. 23.
[5] Szász Béla 1943. 364.
[6] Nagy Géza 1895. 327. „Így értelmezem – összevetve a más turáni népeknél meglevő szokásokkal – Jordanes azon sorait, melyekben azt mondja, hogy a kik a temetésben részt vettek, azokat a hunnok megölték. Hogy nem folyó medrébe temették, mint a későbbi mondák állítják, hanem a szittyák, kúnok, közép- és belső-ázsiai turániak szokása szerint halmot emeltek föléje, Jordanesből is következtethetni. (Stravam super tumulum eius … concelebrant. Cap. 49.)”
[7] Ipolyi Arnold 1854. 567.
[8] Ipolyi Arnold 1854. 201., 373., 567.
[9] Radnai Mikes: A dombegyházi Attila-hagyomány. Békéscsaba; Éber Zoltán: Attila sírjának problémája. Budapest, 1988. (Kézirat) Ez utóbbit ismerteti Mihály Péter a Turán IV. évfolyamának 6. számában. A hidrobiológus Éber Zoltán hipotézisének közlése mindenképpen indokolt, de nem ártott volna néhány kritikai észrevételt hozzáfűzni. Mindenképpen szükséges lett volna tévedéseire, belső ellentmondásaira rámutatni. Például arra a képtelen kijelentésre, hogy a kárpát-medencei „nagyobb folyók két oldalán óriási ártér, azaz mocsarak voltak, amelyek igen megnehezítették a folyók főágához való jutást.” Az ártér nem azonos a mocsárral. Az ártereken egy fokok által szabályozott, tavak, morotvák füzéréből, árkok (csatornák) hálózatából álló, ember által működtetett (fossatíciusok) élő vízrendszer volt már a népvándorlás korában is! Egyébként is (egy hidrobiológusnak különösen) különbséget kell tenni a folyók felső, középső és alsó szakasz jellege között. Az Attila sírhelyéül vélt Duna-mellékág megközelíthetetlenségéről, „örök időkre szóló kifoszthatatlanságáról” pedig annyit, hogyha a mederbe való temetkezés Éber Zoltán által megfogalmazott követelményeit (mai szóhasználattal az infrastruktúrát és a személyi feltételt) nézzük (kiváló úthálózat, elég munkás, építőanyag, szakiparos, római hadimérnök), akkor a biztonság elve igencsak sérülni látszik. A Duna eme szakaszának (Esztergomtól Budapestig) mellékágai lehet, hogy 1500 évig nem változtatják medrük nyomvonalát (mint egy Éber által megfogalmazott fontos feltétel), viszont számtalanszor szinte teljesen kiszáradtak a történelem során (lásd Noszlopi Németh Péter fotóját Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben című könyv 88. oldalán). Apropó Óbuda: Vetus Buda, Attila városa, Sicambria, Aquincum azonosságának problémájához sem ártott volna néhány kutatástörténeti kiegészítést fűzni. Nem szabadott volna megjegyzés nélkül hagyni Éber Zoltán azon fatális tévedését sem, miszerint Attila nyári szállása „nedves, füstös, higiénia nélküli sátrakból” és „büdös jurtákból” állt volna. Priszkosz tudósítása egészen más képet fest Attila egyik fapalotás, fürdőépülettel rendelkező központjáról…
[10] Vásáry István 1993. 51.
[11] Ecsedy Ildikó 1988. 20.
[12] Ecsedy Ildikó 1988
[13] Báldi Tamás 1983
[14] Nováki Gyula – Baráz Csaba 2000. 12-13.
[15] Kandra Kabos (1843 – 1905) 1869-ben szentelték pappá, 1877-től hejőbábai, 1878-ban nyírlugosi lelkész. 1886-tól az egri Főkáptalan Hiteleshelyi Levéltárának levéltárosa. 1878-tól a Műemlékek Országos Bizottságának kültagja. 1885-ben indítja meg az Adatok az egri egyházmegye történelméhez című sorozatot. 1897-ben jelent meg Magyar Mythologia című műve. Bartalos Gyulával és Türk Frigyessel együtt kutatták, keresték a „pogány” magyarok hitvilágának nyomait Eger környékén.
[16] Csallány Gábor 1897-ben szervezte meg a Csongrád vármegyei Történeti és Régészeti Társulatot. Régészeti leletek, műtárgyak, könyvek alkotta gyűjteményüket 1906-ban vette át a megyei közigazgatás. Csallány autodidakta módon képezte magát, régészeti feltárásai nyomán páratlan mennyiségű lelettel gazdagodott a szentesi múzeum, melynek 30 évi társadalmi munka után, 1926-ban lett igazgató őre.
[17] E levélrészlet eredetijét Mátrai Zoltán (Zachár Zoltánról magyarosította nevét) tanító írta, Vadassy Norbert édesanyjának, Zachár Máriának a testvére. Mátrai Zoltán szülei – Zachár Gyula és Liptovszky Paula – Szajlán laktak, az apa ott volt kántortanító. Az adatokat Vadassy Norbert lánya, Vadassy Márta bocsátotta rendelkezésemre 1994. márciusában, amit ez úton is köszönök. A levél hiteles másolata az egri Dobó István Vármúzeum régészeti adattárában található: DIVM. R.A. 91.
[18] Baráz Csaba 2000/a
[19] Born Gergely 1996
[20] Born Gergely 2000 (2001)
[21] László András 2000. 16-17.
[22] László András 2000. 15.
[23] Paál Zoltán 1998. 589-590., 609.
[24] Ezt szemlélteti a Turán IV. évfolyam 4. számának 52-53. oldalán lévő térképvázlat.
[25] A sacromontisiak és a palócok kapcsolatáról: Baráz Csaba 2000/b. 76-78.
Baráz Csaba